Erós (lat. Amor, Cupido, l. o.) a. m. szerelem és a szerelem istene. Homéros még nem ismeri E.-t istennek, nála még maga Aphrodité a szerelemkeltő istenség. Hésiodosnál már teljes isteni személy, de fogalmi jelleggel; teogoniája szerint Kaosz az első, utána jő Gaia (és Tartaros), majd Erós, még pedig mindannyian szülők nélkül. E. itt az egyesítő és kényszerítő hatalom, mely istenen és emberen egyaránt uralkodik. Az orfikusok szerint a világtojásból származott a nemző és alakító erő E., mely tételt aztán magok az orfikusok különféleképen kiszineztek és alakítottak. E kozmikus E. a későbbi kor irodalmában is föllép. Egészen különbözik tőle E.-nak azon képzete, melyről a költők mint legifjabb istenről énekelnek. A költészet, mely az egyéni érzést szabaddá tette s kifejezésre juttatta, a szerelem fogalmát allegóriáival, rajzaival, képeivel mindinkább személyesítette (a VII. századtól fogva már személy E.) és személyiségét mind gazdagabban kifejlesztette, ugy hogy ezen E. annyira háttérbe szorította a kultusz istenségét, hogy még mitoszainak is alig maradt ránk nyoma. De mig eleinte fogalmi lénye volt tulnyomó s a neki tulajdonított cselekmények egyenesen fogalmából vezethetők le, lassankint személyi lénye - a hellénisztikus korban már egészen - kerekedik felül és szimbolikus cselekményeit tisztán személyiek váltják fel. Anyja többnyire Aphrodité, apja Arés, Hermés vagy Zeus, mondják Zephyros és Iris gyermekének, v. mivel a szerelem ismeretlen uton lopódzik a szivbe, szülők nélkül valónak v. legalább apátlannak. Szép fiu, a gyermek v. ifjukor küszöbén, virággal és lanttal kezében, pajkos, szeszélyes, majd kedves és jótevő, majd kinzó, csalárd, de mindenható és ellenállhatatlan s azért ijjal és nyilakkal telt puzdrával jár, s nem kimél meg tréfáitól és hatalmától sem istent sem embert, még anyját és jótevőit sem. Kellem és szépség szerelmet keltenek, tehát leginkább rózsás arcokon honol v. szép szemekből mosolyog elő s a szépségnek önként hódol. Későbbi korban E. mellé számos hasonló lényt adtak, ifju E.-okat, továbbá Pothost, Himorost (az előbbi távollevő tárgy után való epedés, ez meg ellenállhatatlan vonzalom jelenlevő tárgyhoz, mig E. az általános, a szerelmi vágy), sőt testvére is volt, Anterós (l. o.), ki vetélkedő játékával megnöveszti; kiséretében vannak még a charisok, Hymén, Tyché. A filozofusoknál s különösen Platónnál E. a szellemi nemző ösztön, melynek éppen csak lelki szerelemre van szüksége; fontos principium, nem a világ keletkezésére, hanem a valódi fiolozófia gyökere, mely az embert az érzékitől a szép és jó szemléletére viszi. Összekötötték E.-t az emberi lélek személyesítőjével, Psychével is, kit lepkének, szárnyas és gyakran lepkeszárnyu szüznek ábrázolnak. Ez összekötés Platónnak régibb dialogusaiban kifejtett képzetekre vezethető vissza. Apulejus kedves regét alkotott belőle, de az már a művészetre befolyást nem gyakorolt. E.-nak kisszámu régi kultuszhelyei közül leghiresebb volt Thespiai, hol mint természetisten részesült ősidőktől fogva tiszteletben, még pedig faragatlan kő alakjában. A rómaiak Amort és Cupidót csak a görögöktől ismerték meg s kultuszuk a rómaiaknál nem is volt. A művészet a költészet nyomain indulva, E.-t kezdettől fogva szép ifjunak rajzolta, ki az ifjukor küszöbén áll, v. pedig kedves szárnyas gyermeknek - a szárnyak elmaradása rendesen esetleges - mely utóbbi tipus későbbi. Hogy mikor és hol jött létre ezen első fontos alkotás, nem határozható meg, de bizonyos, hogy E. már a VII. sz.-ban független volt a kultusztól s mint a költészet mutatja, elég népszerü, hogy művészi ábrázolásban részesüljön. E. ábrázolatai - legalább eddigi tudomásunk szerint - az V. sz. eleje óta tünnek fel s lassankint a költészetnek majd minden képe megtalálta a megfelelő művészi alakítást. Jelvényei régebben virág és lant, másutt koszoru és szalag, majd az ij, nyilak és égő fáklya. Legkitünőbbnek tekintették az egész ókorban Praxitelésnek azon E.-át, melyet Phryné hetaira Thespiaiba adott ajándékul, s mely Nero alatt Rómába kerülvén, Titus idejében tüzvésznek esett áldozatul. Azon szobrok közül, melyek az ókorból ránk maradtak, legjelentékenyebbek a vatikáni torzo, mely E.-t álmatag szerelmi melankoliában tüntet fel; az ugynevezett ijpróbáló E. (l. ábra) a római kapitoliumi muzeumban, s egy kockajátszó E. Berlinben s végre a hires Amor és Psyché csoportozat. A szerelem különböző oldalait Skopás juttatta kifejezésre E., Pothos és Himeros csoportozatában; domborműveken is sokszor fordul elő csoportban E., igy Anteróssal, Aphroditével stb.